szennyai.m

 "A szív nem felejt"... című Puskin verset mondtam a napokban.. Eszembe jutott több történet, amely nem csak a szívben marad meg élesen, hanem az agyban is, éjszakai rémálmokban, hirtelen felbukkanó fájdalomban, szégyenben. Kisiskolás voltam...Olyan világban éltem, ahol 56 szelleme izzott a levegőben, az érzelmek egymásnak feszültek. A félelem, a gyűlölet, a tehetetlenség volt jelen a mindennapokban.  A tanító néni engem és két kislányt kiállított az iskola közelében az útra, és mutatott egy férfit, aki közeledett, nehézkesen lépegetett, látszott rajta, minden lépés nehezére esik. Harminc körüli nagydarab férfi volt...A tanító néni azt mondta, ha odaér a bácsi, akkor mutogassunk rá, nevessünk hangosan és kiabálunk, nézd a tahó, a paraszt, hogyan megy... stb... Ő a hátunk mőgött, néhány méterre figyelt...  Odaért az ember, mi kiabáltunk és röhincséltünk -  a férfi némán vonszolta magát tovább.. - majd dícséretet kaptunk... Otthon elmeséltem, mi volt a feladat - dermed...